A köd bezárul mögötte

Utolsó délutánján Polly még egyszer magasra emelkedett a part fölött, a teateraszok, a két tavas kráter, és a csendes erdő fölött, ahol a priolo még mindig mélyen a babérfák közül énekel. Onnan fentről a sziget pontosan úgy nézett ki, amilyen: régi vulkánok hosszú lánca, még mindig gyengén meleg, még mindig lassan hűlve a zöld felé.

On her last afternoon, Polly climbed high above the coast one more time, above the tea terraces, the crater with its two lakes, and the quiet forest where the priolo still calls from deep in the laurel trees. From up there the island looked exactly like what it is: one long chain of old volcanoes, still faintly warm, still slowly cooling into green.

Halászhajók tértek vissza lent a kikötőbe, kicsi fehér alakok, amelyek vékony nyomvonalakat húztak a sötétedő tengeren, és a fények egymás után gyulladtak ki a parti út mentén. A fafüst illata valahonnan a part közeléből szállt fel, keveredve az utolsó sós levegővel.

Fishing boats were heading back into the harbor below, small white shapes trailing thin wakes across a darkening sea, and lights were coming on one by one along the coast road. The smell of woodsmoke drifted up from somewhere near the shore, mixing with the last of the salt air.

Egy köd padja hömpölygött be az óceánról, ahogy az egész héten tette, először a kráter fölött siklott, majd a teaföldek fölött, majd magán a kikötőn, elrejtve az egész szigetet a szeme elől alatta. Polly már látta korábban, ahogy ezt csinálja, türelmesen és sietség nélkül, mintha a sziget inkább lassan tűnne el, mint egyszerre teljesen.

A bank of fog rolled in off the ocean the way it had all week, sliding first over the crater, then the tea fields, then the harbor itself, folding the whole island out of sight beneath her. Polly had watched it do this before, patient and unhurried, as if the island preferred to disappear slowly rather than all at once.

Megfordult a nyílt víz fölött, miközben az utolsó fény még kitartott a horizonton, maga mögött hagyva egy szigetet, amely még mindig a föld alatt főzte vacsoráját, még mindig gondosan termesztette teáját, levélről levélre, és amely még mindig, valahol mélyen egy régi erdőben, biztonságban tartott egy kicsi szürke madarat.

She turned out over open water while the last of the light held on the horizon, leaving behind an island still cooking its dinner underground, still growing its tea one careful leaf at a time, and still, somewhere deep in an old forest, keeping a small grey bird safe.