A Zuhanó Sólyom

Két napig gondolkodott a vándorsólymon. Ahogy összecsukta a szárnyait. Az a pillanat, amikor a helyéről eltűnt. Szerette volna megismerni a formáját, nem csak a fejében, hanem a testében is. Így a harmadik reggelen, mielőtt a látogatók parkolói megteltek volna, Polly elindult, hogy megkeresse a madarat.

She thought about the peregrine for two days. The way it had folded its wings. The instant from perch to gone. She wanted to know the shape of it, not in her head but in her body. So on the third morning, before the visitor lots had started to fill, Polly went looking for the bird.

Egy vándorsólymot talált az El Capitan közelében, egy párkányon, talán négyszáz méter magasan. Hím volt, kisebb, mint a nőstény, akit Tomasszal látott, palaszürke hátú, fehérrel csíkozott mellkasú. Valamit evett. Nem nézte meg közelebbről, hogy mit.

She found a peregrine near El Capitan, on a ledge perhaps four hundred metres up. It was a male, smaller than the female she had seen with Tomas, slate-grey on the back, barred white on the chest. It was eating something. She did not look closely at the something.

Egy manzanita ágra ült, körülbelül ötven méterre, és várt.

She perched on a manzanita branch about fifty metres away and waited.

A vándorsólyom befejezte az étkezést, megtörölte a csőrét a sziklán, és ránézett. Félrebillentette a fejét. Aztán lelépett a párkányról.

The peregrine finished its meal, wiped its beak on the rock, and looked at her. It tilted its head. Then it stepped off the ledge.

Nem csapkodott. A szárnyait a testéhez szorította, mint egy szárba húzott levél, és zuhant. Polly figyelte, ahogy gyorsul. A madár talán két másodperc alatt elérte a sziklafal közepét. Aztán kinyitotta a szárnyait, kanyarodott, felkapaszkodott, és eltűnt egy szikla mögött.

It did not flap. It folded its wings against its body, like a leaf pulled into a stem, and dropped. Polly watched it accelerate. The bird went past the half-mark of the cliff face in maybe two seconds. Then it pulled its wings out, banked, climbed away, and was gone behind a buttress of rock.

Egy vándorsólyom zuhanás közben elérheti a 380 kilométer per órás sebességet. Ez a leggyorsabb mozgás bármely állatnál a Földön. Ahhoz, hogy ilyen sebességgel zuhanjon, és ne ájuljon el a levegőtől, a vándorsólymoknak van egy harmadik szemhéjuk, amely lezárja a szemet, hogy a szél ne érje, és kis kúpok az orrlyukaikban, amelyek úgy működnek, mint egy sugárhajtómű elején lévő kúp, lassítva a tüdőjükbe jutó levegőt. Ők a zuhanásra vannak tervezve.

A peregrine falcon in a dive can reach 380 kilometres an hour. That is the fastest movement of any animal on Earth. To dive at that speed and not be knocked unconscious by the air, peregrines have a third eyelid that closes over the eye to keep the wind out, and small cones in their nostrils that act like the cone in front of a jet engine, slowing the air entering their lungs. They are built for the drop.

Polly nem volt a zuhanásra tervezve. Ő rövid kitörésekre és pontos landolásokra volt tervezve. Ezt tudta. De a kíváncsiság nagyobb volt, mint a tudás.

Polly was not built for the drop. She was built for short bursts and accurate landings. She knew this. But the curiosity was bigger than the knowing.

Felrepült a sziklafalhoz, ahol a vándorsólyom állt. Ráállt. A zuhanás alatta nyílt meg, szinte függőlegesen, szédítően. A völgy alja messze volt. A levegő hűvös hullámokban emelkedett fel mellette.

She flew up the cliff to the ledge the peregrine had used. She stood on it. The drop opened below her, almost vertical, dizzying. The valley floor was a long way down. Air rose past her in cool waves.

Összecsukta kékes-zöld szárnyait zöld teste mellett. Előrehajolt. Zuhant.

She folded her blue-teal wings against her green body. She tilted forward. She fell.

Ez nem egy vándorsólyom zuhanása volt. Ez egy sietős papagáj volt. Imbolygott. A szél alákapott az egyik szárnyának, és megpróbálta felborítani. Korrigált, elvesztette a vonalat, újra korrigált. Húsz méter után kinyitotta a szárnyait, és egy laza, zavart ívben kihúzta magát.

It was not a peregrine dive. It was a parrot in too much hurry. She wobbled. The wind got under one wing and tried to tip her. She corrected, lost the line, corrected again. Twenty metres in, she opened her wings and pulled out of it in a loose, embarrassed arc.

Leszállt egy fenyőágra száz méterrel a párkány alatt. Egy percig lélegzett. Aztán újra megpróbálta, kisebbet ezúttal, alacsonyabb helyről. Aztán harmadszor is, még alacsonyabbról.

She landed on a pine branch a hundred metres below the ledge. She breathed for a minute. Then she did it again, smaller this time, from a lower perch. Then she did it a third time, lower still.

Amikor a nap már a feje fölött járt, nyolc rövid zuhanást és egy tisztességeset hajtott végre. Egyik sem volt vándorsólyom zuhanás. Mindegyik egy kicsit jobb volt, mint az előző.

By the time the sun was overhead, she had made eight short dives and one decent one. None of them were a peregrine dive. All of them were a little better than the last.

Valahonnan magasabbról a sziklán úgy érezte, hogy hallja a vándorsólyom hívását. Azt mondta magának, hogy valószínűleg nem nevet rajta. Valószínűleg csak a szél volt.

From somewhere higher on the cliff, she thought she heard the peregrine call. She told herself it was probably not laughing at her. It was probably just the wind.