Amit a tűz nem vitt el

Egyetlen hosszú emelkedő az egész várost egy képbe fogja. Ott a vár a dombján, sápadt tetőkkel és hosszú falakkal. Mellette a sötétzöld kert. A magasabb házak között ott a piac alacsony teteje. A folyón túl a teaházi negyed néhány kis faházas utcája fekszik. Mindezek mögött a tenger lapos és ezüstös.

One long climb puts the whole city in a single view. There is the castle on its hill, with pale roofs and long walls. There is the dark green garden beside it. There is the low roof of the market among taller buildings. Across the river lies the small wooden grid of the teahouse street. Beyond it all, the sea is flat and silver.

Ami itt fennmaradt, az valójában nem a műemlék. Sok városban van olyan, a háború után betonból újraépítve. Kanazavában a hétköznapi maradt fenn. Egy piac, amely még mindig annak árul halat, aki meg is főzi. Egy mesterség, amelynek igazi vevői vannak. Egy utca, ahol valaki odafent gyakorol, mert este fellép. A város a szokásait is megőrizte, nemcsak az épületeit.

What survives here is not really the monuments. Many cities have those, rebuilt in concrete after the war. What survives in Kanazawa is ordinary. A market that still sells fish to people who cook it. A craft with real customers. A street where someone practises upstairs because there is work that night. The city kept its habits as well as its buildings.

Az eső a tenger felől jött, ahogy majdnem minden nap. Először szagként érkezett, aztán vízfalként a cseréptetőkön. Az itteniek szerint az uzsonnádat elfelejtheted, de az esernyődet soha. Polly egy eresz alatt várt.

Rain came in off the sea, as it does almost every day. It arrived first as a smell, then as a wall of water on the tiled roofs. People here say you may forget your lunch box, but never your umbrella. Polly waited under a roof edge.

Amikor csendesedett az eső, alacsonyan repült el a víz fölött. Mögötte még mindig vékonyabbra verték az aranyat.

When the rain eased, she flew low over the water. Behind her, the gold was still being beaten thinner.