Lampionok egy dolgozó utcán

A folyótól keletre az utcák elkeskenyednek, majd egészen hirtelen abbahagyják a modernséget. A Higasi Csaja néhány utcányi negyed, csupa kétszintes faház, finom fa rácsokkal a homlokzatukon, mély ereszekkel, és olyan kőburkolattal, amely esőben a sötét tea színét veszi fel. Ahogy fogyott a fény, egymás után gyulladtak ki a papírlampionok az ajtók mellett.

East of the river the streets narrow and then, quite suddenly, stop pretending to be modern. Higashi Chaya is a short grid of two-storey wooden houses with fine slatted screens across their fronts, deep eaves, and stone paving that turns the colour of dark tea in the rain. As the light went, paper lanterns came on one by one beside the doorways.

Csábító egy ilyen utcát múzeumként olvasni, és hiba volna. A negyedet ezernyolcszázhúszban jelölték ki engedélyezett mulatónegyednek, ahol a város előadói a gazdag kereskedőket szórakoztatták, és ma is működő negyed. Nagyjából negyven geiko, ahogy Kanazavában a gésákat hívják, tanul és lép fel a város három teaházi negyedében, ugyanazokban az emeleti szobákban, ugyanazok mögött a fa paravánok mögött.

It is tempting to read a street like this as a museum, and it would be wrong. The district was laid out in eighteen twenty as a licensed quarter where the city's performers entertained wealthy merchants, and it is still a working district. Around forty geiko, as Kanazawa calls its geisha, train and perform across the city's three teahouse quarters, in the same upstairs rooms behind the same wooden screens.

Polly egy tetőcserépre telepedett, amikor valahol az utca fölött megszólalt egy samiszen, három húr és egy dob, aztán egy hang, és semmit sem az utcán állóknak adtak elő. Odalent az utca továbbra is hétköznapi utca maradt. Egy bicikli dőlt a falnak. Egy csomag állt a lépcsőn. Egy macska sietség nélkül átvágott rajta.

Polly settled on a roof tile as a shamisen started up somewhere above the street, three strings and a drum, then a voice, none of it performed for anybody outside. Below, the street carried on being an ordinary street. A bicycle leaned against a wall. A delivery box sat on a step. A cat crossed without hurrying.

A sarkon egy bolt lágy fagylaltot árult, a tetején egy teljes lap aranyfüsttel, amelyet hosszú bambuszpálcikákkal emeltek rá, és egy apró fújással simítottak a helyére. Az ötlet alig idősebb a turistáknál, akik sorban állnak érte. A város négy évszázados, legpontosabb mestersége, tölcsérben árulva, egy utca végén, ahol odafent még mindig dolgoznak.

On the corner, a shop sold soft serve ice cream with an entire sheet of gold leaf laid over the top of it, lifted with long bamboo chopsticks and settled with a small puff of breath. The idea is barely older than the tourists who queue for it. Four centuries of the city's most exacting craft, sold in a cone, at the end of a street where people are still working upstairs.